Magyar Festők Társasága
MÁS HANGOK, MÁS SZOBÁK – 2003. február 4. – február 28.
Kissé felemás érzés olyan kiállítás elé írni bevezetőt, melynek katalógusa a tárlat rendezőjeként jegyzi a nevem, ugyanakkor valójában csak kis részem van benne. Hiszen mind a kiállítás ötlete Truman Capote-tól kölcsönzött címmel, mind a meghívott művészek névsora Kováts Alberttől származik. És bár lehetőségem lett volna hozzászólni mindkettőhöz, ezt nem tettem meg. Elsősorban azért, mert egy enteriőr kiállítás az én elgondolásomban biztosan másképp nézett volna ki kevesebb résztvevővel és talán kissé szürkébben is - egy művészettörténész általában szűkebb össvényekre kényszerül. Másfelől lenyűgözött az a sokszínűség, amit a Magyar Festők Társaságának korábbi kiállításain láttam. Így éltem a "talát tárlat" kínálta lehetőséggel. A szerepem ilyesformán a képek kiválasztására korlátozódott, ez viszont kíváló alkalmat teremtett arra, hogy a kiállító művészek közül néhányat személyesen is felkeressek. Írásom tehát inkább személyes, mint elemző, inkább szól néhány tetszésszerint kiválasztott festőről, mintsem hogy teljes keresztmetszetést adja a kortárs magyar enteriőrfestészetnek, amire egyébként ez a kiállítás a legkevéséb sem törekedett.
Alighanem Giotto az egyetlen, aki megrendelésre festett enteriőrt: miután az építtető dúsgazdag bankárnak és a szomszédos szerzetesrendnek hosszas pereskedés után sem sikerült egyezségre jutnia, a Serovegni kápolna hiányzó kereszthajóját a festő egy-egy megtévesztően valószerű trompe-l'oeil freskóval pótolta. Máskülönben az enteriőr olyan téma, melynek tárgya többnyire mégis a festészet maga. Kissé leegyszerűsítve, akárcsak az önarckép, a csendélet, vagy a tájkép, voltaképp ürügy a festésre. Nem véletlen, hogy a hollandok, akiket a nyakatekert allegóriáknál mindig jobban érdekelt a valósághű ábrázolás, annyira kedvelték az enteriőrt. A fénnyel átitatott, puritán templomok tágas csarnokait, a tehetős polgárok elegáns lakásainak súlyosan leomló kárpitjait, a falak elmaradhatatlan, mikroszkópikus részletességgel metszett térképeit minél hűbben ábrázoló szemléletmód a 19. századi arisztokrácia fényűző lakosztályainak könnyeden virtuóz, a rutin által unalomig ismételt festészetébe torkollott. A 20. századi festők azután megszabadulva minden kompromittáló dísztől, a nagypolgári lét megnyugtatóan színpompás rablóit a művész kiüresedett, egyszerű műtermére cserélték. Hogy mindebben nem kizárólag az egzisztenciális okok játszottak szerepet, azt az enteriőrfestészet újbóli szárbaszökkenése bizonyítja: Barcsay Jenő konstruktív rendbe szerveződő múteremképei. Nagy Balogh János nyomorúságában megrázó, zsúfolt szobabelsőt vagy Czimra Gyula líraian geometrizáló, derűs enteriőrjei.
Az üres tereknek ezt a tradícióját örökölték a kortársak, mindenekelőtt Váli Dezső, Krajcsovics Éva és Vojnich Erzsébet is. Még ha Váli legújabb képein - pedig mintegy tíz éve ragaszkodik a műtermének egyetlen, állandósult pillanattá dermedt látványához - a cellává zsugorodott műterem mind jobban elhomályosulva, gyakran adja át helyét a korábbi absztrakt művek dekoratív világának. Néhány éve Vojnich Erzsébet is kilépett az enyészet nyomait viselő, üres iparcsarnokok falai közül, hogy nem kevésbé elhagyatott, kopár tájban álló épületeit fesse. Krajcsovics Éva legfrisebb vásznai pedig már annyira feloldódtak a fényben, hogy címeik ismeretének hiányában csak bajosan lehetne megmondani, hogy kint vagy bent készültek-e. Nem is az enteriőr a fontos hármuknál, hanem a festészet elveszettnek vélt, több száz éves tradiciójába vetett hitükből fakadó, mélyen festői szemléletmód. Ezt a 20. századi európai festészetben már csak homályosan felsejlő, ám búvópatakként mindvégig jelenlevő folytonosságot számukra leginkább a csendéletfestés olasz mestere, Giorgio Morandi közvetítette. Talán ezért is festenek inkább enteriőrt, ami a csendélettől azért mégsem annyira távoli. Váli Dezső farostig visszamosott-kapart "üres képein", Vojnich Erzsébetnek az ecsetnyomok gazdag, érzéki fakturájából szőtt vásznain, vagy Krajcsovics Évának egyetlen felvillanásában derengő sziluetté olvadó terreiben az enteriőr éppúgy csak ürügy a festésre, mint ahogyan az önarckép Rembrandt, vagy a csendélet Morandi festészetében. A kiüresedett belső tér, a falak határolta, egymásba kapcsolódó síkok, a minden prakitikus, hétköznapi létüktől megfosztott, magányosan feszengő tárgyak új festői minőségükben jelennek meg. Mindez olyan sajátos egyensúlyt teremt absztrakt és ábrázoló művészet között, melyben a festő úgy képes megőrizni a kapcsolatát a valósággal, hogy az egyúttal mégsem köti túlzottan a kezét. Bár kevésbé kötődik az enteriőrhöz, negyedikként idekívánkozik még Szüts Miklós is, aki egyaránt otthonosan mozog a múlt századból itt felejtett polgári lakások tágas szobáiban, és a hajléktalanok nyomorúságosan szűk, szegényes vackaiban.
Innen azonban már többfelé ágaznak az utak. Így válik főszereplőjévé Vermeer van Delft, a legendás holland enteriőrfestő, Szemadám György a németalföldiek aprólékos, mives festésmódjával kivitelezett, a művészettörténet klasszikusaitól és saját valós vagy fiktív családtörténetéből beemelt motívumok ironikus múltidézésének. Vagy köszön vissza egy rövid időre a századelő kubizmusa Mózes Katalin sakktáblamintás padlójú, szürke konyhájában. A trecentóból örökölt, majd évszázadokig csiplerózsikaálmát alvó temperatechinka milliónyi, egymás mellett sorakozó, aprócska vonalainak erdejéből bontakozik ki Bikácsi Daniela hallatlan türelemmel megfestett, sejtelmes akvarellje. Eltérő festői minőségeket, a konstruktivizmus hűvösen tiszta dialektikáját, és az impresszionizmus fény-árnyék kontrasztjainak árnyalatgazdagságát hívja életre a textil- és iparművészből vérbeli festővé avanzsált Sóváradi Valéria. Másoknál más kevésbé megragadható az enteriőr.
Míg El Kazovszkij meggyőző természetességgel művelt, elementáris festészete gyűri maga alá az állandó szereplőivel benépesített szobájának színterét, addig Lóránt János Demeter széles ecsetnyomok szaggatta, erőteljes fakturái ejtik rabul a látványt. Radák Eszter pedig a szellemesen valószerűtlen nézőpontból feltáruló nappaliját csomagolja a bútorkárpitok, padlószőnyegek és terítők harsány ornamentikájába. Székhelyi Edith pasztell- és Szűcs Katalin kollázssorozatán a térbeli értékeitől megfosztott műterem képe rendelődik alá a szabadon megkomponált képfelületeknek.
Végül Lajta Gábor a szó szoros értelmében üres belső teret festett, mikor egy aktsorozat végeztével a műtermének üressé vált sarkát örökítette meg. Lajta képei mindig zavarba hoznak: sokalakos éjszakai jelenetei, a klasszikus remineszenciákat őrző aktjai kései örökösei a figurális festészet bő száz éve megszakadt tradíciójának. Mintha a műhelygyakorlattal, a mesterek közvetítette sok száz éves festői tradícióval nem veszett volna el végérvényesen a mesterségbeli tudás is. Lajta Gábor minderről látszólag tudomást sem véve gyűjtögeti a hagyomány szerteszét szóródott, törött cserépdarabkáit. Habár a megtépázott csatatérként feltáruló vásznai magukon viselik a festő örökös küszködésének nyomait - vállani a saját ügyetlenségeinket, egyúttal méltóvá válni a legnagyobbakhoz -, mégis reménnyel töltenek el, hogy talán nincs veszve minden.
Kárpáti Zoltán
