Mohácsi András szobrászművész
BLUE DAYS — 2007. szeptember 11. – október 5.
Végy egy darab anyagot. Az univerzum szilánkját. Tégy mellé, reá, hozzá még egyet. Ezt sokféleképpen lehet, csinosan vagy esetlenül, esetlegesen vagy ügyesen, ösztönösen vagy spekulálva. És akkor helyezd rá a harmadikat. Ez már dráma: építés, felelosség, kockázat. Magatartás. Teremtés. Ahogy Mohácsi András csinálja. (Péter Vladimir)
A következőképpen fog mindez bekövetkezni: egy napon, kora tavasszal András kimegy a telepre a kövei közé, és már odafelé furcsállni fogja, hogy nincsenek tervei. Hogy nem akar semmit csinálni. Tele lesz a feje, soha nem érezte még magát ilyen termékenynek és bölcsnek, de az égvilágon semmit nem akar, csak látni a köveket. Megfogni őket, megemelni csörlőkkel, befordítani a fénybe, aztán letenni az árnyékba. Mást nem áll módjában csinálni, mert ennél minden kevesebb és ostobább lenne. Csodálatos nap lesz. Beérik a rengeteg munka. Minden bölcsessége és tapasztalata beleivódik a kőtáblákba, és minden, amiről most beszél ott lesz egyetlen délelőtt egyetlen órájában. Ezek a szobrok mind oda vezetnek. Abba a majdani, koratavaszi délelőttbe. Mohácsi András a legjobb úton jár. Úgy értem, a legőszintébben. Az emberben mindig bizalmat ébreszt, ha valaki ilyen radikálisan keveset gondol a művészetről. Ezek a gyilkos szobrok itt rengeteget tudnak. Tudják, hogy nem az élet rövid, hanem a művészet határai szűkösek. Pontosan tudják, hogy a művészet kevesebb, lomhább és butább az életnél. Hogy hiába a nagy erőlködés semmi nem lehet megformáltabb annál, mint ami másodpercenként megtörténik velünk. Ezek a szobrok nagyszabásúak és félelmetesen hallgatagok. Hiányzik belőlük a művészet kellemkedése. Csak így tudnak bármit is mondani. Szépen visszavezetnek bennünket a világba. Pokolba a művészetekkel, és kezdjünk már végre újra gondolkodni. Ezt a mondatot Mohácsi András szobraitól tanultam. És ha Mohácsi András beszélőviszonyban van a saját munkáival, akkor nem marad más választása, minthogy egyszer kiállítsa az egész világot. Mindannyian ott leszünk.
(Orsós László Jakab)
